A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarország. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarország. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. december 28., szerda

„Mindent megfontoltam és meggondoltam”

„Minden megfontoltam és meggondoltam”
Egy történész múltidéző gondolatai a Budapest - Várkert Bazárban rendezett
„Új világ született – A háború urai – Európai testvérháború 1914–18”
címmel rendezett tárlat megtekintése után

Sissy fogadott az előszobában
Egy különös időutazáson vettem részt a közelmúltban. Bármilyen hihetetlen, de az éppen hazánkban tartózkodó I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya fogadott rezidenciáján. A császári palotába lépve először szépséges feleségével, Erzsébet királynéval, azaz Sissy-vel futottam össze az előszobában, aki rövid beszélgetés után férje dolgozószobájába vezetett engem.
  A császár nagyon gondterheltnek tűnt, de hajlandó volt néhány szót váltani velem. Csendben leültem az íróasztala mellé és vártam a pillanatot, hogy végre feltegyem neki, az engem régóta feszítő kérdést: „Felség, érdemes volt?”
   Először úgy tűnt, mintha nem értette volna a kérdést. Szeme sem rebbent, de tágra nyitott tekintete azt üzente, hogy magyarázatra várt. Megpróbáltam tehát tömören elmondani neki, hogy miként gondolkodom személyéről, sok fáradtsággal felépített birodalmáról, végül csúfosan romba dőlt rendszeréről.
  Rövid összefoglalómat azzal kezdtem, hogy a magyar történelemben számos olyan eset van, hogy egy politikust a kezdeti népszerűsége után meggyűlöltek, de ennek ellenkezőjére alig-alig van példa. "Elismerem, - szóltam tapintattal -  hogy Ön a ritka kivételek közé tartozik, aki gyűlölt zsarnokból élete végére Ferenc Jóskává szelídült, uralkodásának időszakát pedig azóta is „boldog békeidőkként” emlegetik..."
A császár nagyon gondterheltnek tűnt
  Úgy láttam, hogy a császár helyeslően bólogatott szavaimat hallva. Ezen felbátorodva így folytattam: "Ön 1848. december 2-án került a császári trónusra és azonnal egy kizárólag a személyétől függő, centralizált birodalmat hozott létre, melynek leginkább a komoly önállósággal rendelkező Magyarország állt az útjában. Hadseregét rövidesen a lázadónak tekintett magyarok ellen indította, akik nem ismerték el a trónváltást és alkotmányuk védelmében szintén fegyvert fogtak. A magyarok Kossuth vezetésével kimondták a Habsburg-ház trónfosztását és a magyar állam függetlenségét is Debrecenben.
   A vereség miatt Ön az orosz cártól, I. Miklóstól kért segítséget, amit varsói találkozójukon kézcsókkal köszönt meg. A Magyarországra küldött 200 000 orosz katona eldöntötte a szabadságharc sorsát, a magyar főparancsnok, Görgey pedig augusztus 13-án Arad mellett kapitulált. A fegyvert viszont nem a megvert osztrákok, hanem az őket legyőző oroszok előtt tette le, ami újabb pofont jelentett Önnek, mint az önérzetében amúgy is sértett uralkodónak.
I. Ferenc József és Erzsébet magyar királlyá koronázása
a Budavári Mátyás templomban
   Ezek után Ön súlyos megtorlást szorgalmazott és ebben Haynau táborszernagynak adott szabad kezet, aki számos volt tisztségviselőt és katonatisztet végeztetett ki és ezreket börtönzött be. Bár a nemzetközi tiltakozás miatt Haynaut 1850-ben leváltotta, de a terror és az Ön korlátlan hatalma változatlanul maradt.
  Az Ön haláIos ellenfele Kossuth Lajos elmenekült Magyarországról. Az általa vezette emigráció külföldön szervezkedett, míg otthon egymást követték az összeesküvések, fegyveres mozgalmak, sőt az uralkodó ellen még egy merényletet is elkövettek, a Deák Ferenc példáját követő többség pedig mindennemű együttműködést megtagadott a hatalommal.
Osztrák-Magyar Monarchia sorsa volt a tét
   Miután az olaszok, franciák és oroszok Ön ellen fordultak, kénytelen volt kiegyezni a magyarokkal, igaz, hogy ez az igény akkor már kölcsönös volt, mivel a közel két évtizedes küzdelemben az ország is kimerült. A megegyezést Deák Ferenc irányításával 1867 nyarára sikerült Önöknek tető alá hozni, aminek következtében Önt immár törvényesen is magyar királlyá is koronázták.
   A kiegyezéssel Önnek sikerült egy új, két központú vagy másképpen dualista államot létrehozni, amelyet ettől kezdve Osztrák–Magyar Monarchiának nevezett el. Ez a két, elvileg egyenrangú részből álló állam, amit az Ön személye és bizonyos közös ügyek (hadügy, külügy és az azokat fedező pénzügy) kapcsoltak össze, egy látszólag sikeres államalakulatnak tűnt. 
A véres Nagy Háború pokoli évei
   Ebben az államszövetségben, egységes fizetőeszközt használtak, a belső állam- és vámhatárok megszűnésével a Monarchián belül bárki szabadon költözhetett vagy vállalhatott munkát. Bár az egyes országok ügyeit választott parlamentek és kormányok intézték, de Ön nem engedte ki teljesen a gyeplőt a kezéből. A hadsereg változatlanul az Ön személyes irányítása alatt maradt, saját belátása szerint nevezhetett ki miniszterelnököket, amiben nem kötelezte őt még a választások eredménye sem. Az Ön személyét pedig a törvény védte, így nem lehetett Önt bírálni, felelősségre vonni vagy leváltani.
A templomok harangjait ágyúvá öntötték
   Bár Magyarországnak a birodalmon belüli önállósága csökkent 1848-hoz képest, de a kiegyezés az akkori politikai viszonyokat tekintve reális kompromisszum volt. A sok éven át tartó hadiállapot megszűnése szavatolta a nyugodt, békés fejlődést, az 1867-től 1914-ig tartó periódusban pedig jelentősen csökkent a lemaradásunk Nyugat-Európához képest. A modern tömegközlekedés, a közvilágítás, a csatornázás, a közegészségügy vagy a kávéházak a mindennapi élet részévé váltak, a világvárossá fejlődött Budapest pedig méltó vetélytársa lett a birodalom központjának, Bécsnek.
   Ugye azt tudja, hogy Ön magyarok királyaként ugyan megkapta a kötelező tiszteletet, de igazán népszerűvé csak az első világháború idején vált a hadban álló ország első számú vezetőjeként. A magyarok valódi kedvence pedig az Ön tragikus sorsú felesége, Erzsébet lett, ami mind a mai napig megmaradt a magyarság közemlékezetében…"
   Egy kis hatásszünetet tartva, belenéztem üveges tekintetébe, "Amiért azonban most magához jöttem, - folytattam - hogy föltegyem ismét súlyos kérdésemet: Miért sodorta bele hazánkat a Nagy Háborúba (1914-1918) és miért idézte elő felelőtlen magatartásával a történelmi Magyarország széthullását és tragikus szétdarabolását? Tudja, hogy ezzel felbomlasztotta a korábban stabilnak gondolt európai birodalmakat, ezt követően drámaian megváltozott a kultúra, és a közgondolkodás. Tudja azt is, hogy az Ön által elindított világháború maga alá temette a régi világot, következménye egy újabb világégés, majd a hidegháború lett? Európa testvérháborúban vérzett ki…
   Bár az Ön uralma, mint „boldog békeidők” vonult be a közemlékezetbe, de a kezdeti háborús lelkesedés keserű kiábránduláshoz vezetett. Tudja Ön, hogy a mindent elemésztő, totális pusztítás, amit felelőtlen döntése okozott, egy lövészárkokkal szabdalt, gőzölgő fekete mocsárrá változtatta Európa arculatát, ahol jelképesen egy brutális vágóhídon végrehajtott tömegmészárlás folyt…
Mindent meggondoltam? -
Mindent megfontoltam?
   Persze, ebben nem csak Ön volt a hibás, hanem mindazok a bűntársak, az első világháború idején döntésthozó államférfiak, egykori dinasztiák uralkodói, a kor nagyhatalmú politikusai, meghatározó személyeségei, akik egy letűnt kor gyermekeiként ugyancsak hozzájárultak Európa korábbi világhatalmi befolyásának meggyengüléséhez fizikai pusztulásához, szellemi leépüléséhez.
    Tisztelt I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya, Ferenc Ferdinánd, a Monarchia meggyilkolt trónörököse, II. Vilmos, Németország császára, II. Miklós orosz cár, V. György, Nagy-Britannia királya, III. Viktor Emánuel, Olaszország királya, V. Mehmed, az Ottomán Birodalom szultánja, I. Péter szerb király, I. Ferdinánd román király, Georges Clemenceau, Franciaország miniszterelnöke és Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke.
Tisza István és Károlyi Mihály párbaj küzdelme
   I. Ferenc József, átgondolatlan döntései miatt súlyos vádak terhelik Önt és a korábban felsorolt bűntársait. Mindannyian felelősek azért a tragédiáért, amely Európát, benne szeretett hazánkat Magyarországot is érte az I Világháború poklában és az utána kialakult áldatlan helyzetben.
   Hiába figyelmeztette önöket Magyarország akkori miniszterelnöke Tisza István, hogy nem szabad ebben a háborúban hazánknak részt vennie. Nem hallgatott rá! Jó lett volna, ha jobban odafigyelt volna a magyarok által nagyra tartott Rudolf trónörökös és édesanyja Erzsébet királyné, azaz Sissy szavaira, akik nagyon szerették Hazánk népét. Rájuk sem hallgatott!
G. Clemenceau és G. Apponyi Albert vitája
   Ön azzal indokolta hadüzenetét, hogy: „Minden megfontoltam és meggondoltam.” – Sőt azt is megígérte katonáinak, hogy "Mire a levelek lehullanak, minden otthon leszünk szeretett hazánkban."  - Igen, valóban? Ehhez képest 4 esztendőn át folyt az embertelen öldöklés szerte Európában.
   Még azt is mondta a szarajevói merénylet után: "Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másképp határozott. Egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei után kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak monarchiám becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására, és területi épségének biztonságára” - 
   „Az uralkodóház és a haza iránti hűségtől való eltántorításra és a felnövő ifjúság félrevezetésére s az őrület és a hazaárulás bűnös tetteire való fölizgatására irányul” és amely elvezetett a szarajevói merénylethez. „Ezt a tűrhetetlen aknamunkát kell állítani… fegyveres erővel kell tehát államaim számára a belső nyugalom és az állandó külső béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem”
Az elképzelhetetlen legrosszabb következett
Magyarországra nézve
   „Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségnek. Mindent megfontoltam és meggondoltam. Bízom népeimben, akik minden viharban híven és egyesülten sereglettek mindig trónom köré s hazájuk becsületéért, nagyságáért és hatalmáért a legsúlyosabb áldozatokra is mindig készen állottak.”
   Igen, készen álltak! A magyar katonák utolsó csepp vérükkel is hazájukat védték. Nem tehetnek róla, hogy árulással, hitszegéssel volt szövetségesei támadták hátba, mint háborús hadi koncot, barbár henteslegényekként darabolták föl Trianon mészárszékén, elszakítva egymástól az ezer esztendős Magyarország őshonos népeit egymástól. Ezzel 100 éven túl sem gyógyuló sebet ejtve hazánk sokat szenvedett nemzettestén. Mind efölött a vörös, barna, rózsaszín diktatúrák ültek halotti tort az elmúlt 100 év alatt, és ez tart mind a mai napig… 
   Ezek után ismét kérdezem: „Megérte bosszúból háborút indítania?  Ha tudta volna, hogy végzetes döntése a pokol erőit szabadítja Európa népeire és a magyar népre, ma is ugyanúgy határozna?
Tudom, hogy császár őfelsége már nem felelhet nekem, hisz éppen 100 esztendővel ezelőtt, 1916. november 21-én, minden e földre született halandóhoz hasonlóan Ön is megkapta behívóját az igazságosan ítélő urak Urától, és királyok Királyától. Ott viszont felelnie kell végzetes döntéséért, a több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem elindításáért és a magyar nemzet immár évszázados gyötrelméért... Isten legyen Önhöz irgalmas!
"Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod,
mint a mennyben, úgy a földön is." (Mt. 6,10)
 Ezen némán elmondott gondolatok után kiléptem a császár dolgozószobájából. Visszapillantva láttam, hogy az uralkodó íróasztala mögé ültetett viaszbábúból készült élethű másolata mintha megmozdult volna és csüggedt feje talán még lejjebb ereszkedett volna...    Okuljatok tehát ebből mai királyok, nagy hatalmú politikusok, mert hamar lejár a mandátumotok és minden emberhez hasonlóan nektek is felelnetek kell a Történelem Ura előtt hogy mire használtátok az ideglenesen kapott hatalmatokat és lehetőségeiteket. Nemzeteket leigázó, országokat romba döntő kegyetlen diktátorként uralkodtatok, vagy a rátok bízott népek erkölcsi, gazdasági felemelkedését, az igazságos béke helyreállítását munkáltátok?
    A Biblia ezt mondja: "Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat." (2.Kor 5,10)
    Visszatérve hazánk jövendőbeli sorsára, igaznak tartom a magyar szólásmondást: "Az idő múlása, az Igazság barátja!" - Ezért tehát minden békés szándékú honfitársunkkal együtt szeretnénk kimondani atyáink utolsó szívdobbanásakor is elrebegett kívánságát: "Igazságot Magyarországnak!"
    Ezzel kapcsolatban Isten Igéje ezt ígéri: "Ha megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat." (2. Krón. 7,14)
Így legyen! Ámen!

Dr. Mészáros Kálmán
egyháztörténész

A kiállítás helyszíne: Budapest, Várkert Bazár Déli paloták.


2015. augusztus 19., szerda

Augusztus 20 – Magyarország születésnapja

"Őseinket felhozád Kárpát szent bércére”
Kölcsey Ferenc: Himnusz - A magyar nép zivataros századaiból
Augusztus 20-a hetében a Kárpát-medence magyarsága hagyományosan első keresztyén királyunk, államalapító Szent István korszakalkotó tetteire emlékezik. Több mint ezer esztendővel ezelőtt ugyanis egy olyan egységes államot hozott létre itt Európa szívében, amely kiállta az idők próbáját. Megtudott maradni úgy a több évtizedes tatárjárás, 150 éves törökdúlás, 400 éves osztrák elnyomás, a 100 éve tartó trianoni országvesztés, 40 éves szovjet (orosz-ukrán) megszállás megannyi próbatétele ellenére, amiért Istennek tartozunk köszönettel.
Ez a történelmi tény már önmagában is csodálkozásra és hálaadásra ad okot, mivel nálunk sokkal erősebb és szervezettebb nemzetek is megfordultak e tájon, akik aztán eltűntek a világtörténelem színpadáról. Nézzük meg közelebbről, mit tudunk ezekről az előttünk itt járt népekről és vizsgáljuk meg röviden, mi okozhatta vesztüket.

A római korszak
A Kárpát-medence jelentős területei a Krisztus utáni négy évszázadon keresztül a római impérium szerves részét képezték. A római világbirodalom két fontos északi provinciája a Dunától nyugatra eső Pannónia és a Tiszántúlt keleti peremétől a Kárpátok bércéig elterülő Erdély - akkori nevén Transilvania - a birodalom határait védte a barbár betolakodó támadásokkal szemben.
A Római Birodalom határai a 1 - 5. században a Kárpát-medencében
A Duna folyó völgye különösen is fontos határvédelmi vonallá vált azokban az évszázadokban. Így lett fontos őrhellyé többek között Bécs (Vindobona) Mosonmagyaróvár (Ad Flexum), Győr (Arrabona), Eszergom (Solva), Visegrád (Fellegvár), Szentendre (Ulcisia Castra), Óbuda (Aquincum), Dunaújváros (Intercisa), Szekszárd (Alisca), Eszék (Mursa). Vagy Dunántúl szívében Szombathely (Savaria), Sopron (Scarbantia), Székesfehérvár (Alba Regia), Tác (Gorsium) vagy Pécs (Sopiane).
Ugyanígy fontos római kori települések voltak Erdélyben, többek között a Temesvár közeli (Tibiscum), a Zilah melletti (Porolissum), Kolozsvár (Cluj), Torda (Potaissa), Gyulafehérvár (Aqullum) és a Vaskapu környéki Orsova (Dierna) is.
Miután Nagy Konstantin 313-ban a keresztyénséget részesítette előnyben, így a birodalom minden pontján korakeresztyén emlékekkel találkozhatunk. Így a Kárpát-medencében található számtalan római településen is épültek szép számmal keresztyén templomok, sőt felnőtt hitvallók bemerítésére alkalmas „baptisztériumok” is.
Legutóbb Tác (Gorsium) területén végzett ásatások hozták felszínre a hajdani keresztyén vallási központ bazilikájának romjai között a felnőtt hitvallók alámerítésére szolgáló bemerítő medence épen maradt tárgyi emlékét. Ez fényes bizonyítéka annak, hogy a római keresztyén egyház akkor még ragaszkodott az újonnan megtért Krisztus-követők felnőtt korban kiszolgáltatott hitvalló keresztségéhez, azaz a bibliai bemerítés gyakorlatához.

A hunok
A Hun Birodalom terjeszkedése Közép-Európában az 5. században
Krisztus után 433-ban egy félelmetes hódító nép lépte át a Kárpátok védvonalát, akiket Hunoknak neveztek. Ez az egyes feltevések szerint ősmagyaroknak tartott népcsoport először Erdélyt hódította meg és lépett a rómaiak örökébe, majd nyugat felé haladva a Tisza és Maros folyók találkozási torkolatvidéke körül jelölték ki fő hatalmi központjukat. Innen indították hadjárataikat a római birodalom többi provinciája ellen. Először a keletrómai császárság fővárosa Bizánc - a későbbi Konstantinápoly – elfoglalását tervezték, majd Aquincumnál Duna vonalát átlépve egész Kárpát-medence kizárólagos birtokosai lettek.
Az Ázsia sztyeppéiről több hullámban érkező hunok első híres hadvezérének nevét a nemzeti imádságunkká, azaz himnuszunkká vált Kölcsey vers sorai tették felejthetetlenné: „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére.” Bendegúz a hunok királya két fiának Budának és Attilának adta át a Kárpát-medence meghódításának az esélyét. A testvérpár vezetésével a hun seregek teljességre vitték apjuk parancsát. A hunok félelmetes harcmodora miatt egész Európa rettegett tőlük, később Attilát „az Isten ostora” jelzővel illették. A Balkánról a Duna-Tisza közébe visszatérve a hunok kiváló hadvezére Buda egy merénylet áldozata lett. Talán kevesen tudják, hogy az Aquincumot elfoglaló Buda hun hadvezér (Attila iker-bátyjának) nevét - aki nem sokkal ez után itt is halt meg -, immár másfél évezrede hordozza Ó-Buda, a később fővárosunkká lett Buda-Pest.
Attila a hunok nagyfejedelme királyi trónusán
A hun csapatok élére Attila került egyeduralkodóként. Ettől kezdve a hódító harcok a nyugat-római birodalom és annak fővárosa Róma felé irányult. 452-ben Attila hadai bevették a stratégiailag fontos, Adria parti katonai hadiközpontot Aquileia, majd Milánó városát foglalta el, Róma kapuinál viszont váratlanul megtorpantak, majd visszafordultak. A hagyomány szerint I. Leó pápával való személyes találkozása nyomán fölhagyott a város ostromával. Egyes krónikák szerint Attila ez útja során keresztyénné vált. Úgy tartják, hogy talán még meg is keresztelkedett, bár életvitele és szokásai teljesen eltértek a keresztény normáktól. Mindenesetre Róma városa ellen indított sorsdöntő hadjáratát és a város falai előtt történt megtorpanását titok fedi. Tény az, hogy ezt követően hadserege élén visszatért a Tisza menti szállásvidékére.
Egy év múlva 453-ban azonban szomorú esemény történt. Attila 47 éves korában tisztázatlan körülmények között meghalt. Egyes teóriák szerint nászéjszakáján ellenségei megmérgezték. A fennmaradt elbeszélések szerint Szeged fölött, Pusztaszer környékén ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, elzárták az egyik ágát úgy, hogy a víz mind a másik ágába folyt. Itt temették el nagy katonai pompa kíséretében hármas - arany, ezüst és vas - koporsóba. Ha így igaz, ma is ott nyugszik valahol a Tisza folyó láthatatlan medrében.
A hunok Csaba királyfi vezetésével vonultak vissza Erdélybe 
a Maros folyó mentén a mai Székelyföldre
Attila halála után a hun seregek alkalmas vezető nélkül maradtak. Egy részük a környék mocsaras területein telepedett le, egy másik csoportja kelet felé, korábbi szálláshelyük vidékére, Etelközbe vonul vissza. A hunok harmadik, legjelentősebb serege Attila fiának, Csaba királyfinak a vezetésével Erdély felé húzódott vissza. A székelyek ma is a hunok közvetlen leszármazottainak vallják magukat. Ez a meggyőződés fogalmazódik meg a székely himnusz soraiban is:
"Ki tudja merre, merre visz a végzet / Göröngyös úton, sötét éjjelen. / Vezesd még egyszer győzelemre néped, / Csaba királyfi csillagösvényen. / Maroknyi székely porlik, mint a szikla / Népek harcának zajló tengerén. / Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, / Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gestaszerzők foglalták írásba, akik az V. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. A honfoglalás előtt, a VIII.-IX. században a székelyek csatlakoztak a magyar törzsekhez. Az államalapítás után határvédő közösségként adómentességet és fegyverviselési jogot élveztek, kiváltságaikat a középkorban és az újkorban is megőrizték. A keresztyén hitre, István király egész Kárpát-medencére kiterjedő missziós kezdeményezése nyomán tértek. Erdélyben élő székelyek, a mai Szászföld területére feltehetően a XII. század első felében telepedtek be, onnan pedig a XII.-XIII. századfordulóján költöztek át a mai Székelyföldre.

Az avarok
A hunok után egy újabb magyarokkal rokon nemzet, az avarok foglalták el a Kárpát-medencét. Az avarok 552-ben jelentek meg Európában, amikor a Türk Birodalom fennhatósága elől menekülve átkeltek a Volgán. 567-ben birtokba vették a Kárpát-medence Dunától keletre eső részét, majd 568 húsvétja után – miután az addig velük szövetséges longobárdok állataikat hátrahagyva, az avaroktól való félelmükben Észak-Itáliába menekültek – az egykori Pannonia is avar fennhatóság alá került.
Az Avar Birodalom megalakítását 568-tól számíthatjuk, amikor a Kárpát-medence kizárólagos uraiként ide helyezték központjukat, ahol menetközben szórványosan érkező gepida, szarmata, szláv és bolgár-török népcsoportok felett uralkodtak. A birodalom a 9. század elejéig állt fenn, amikor Nagy Károly Frank Birodalma felszámolta őket.
Az avar birodalom térnyerése a Kárpát-medencében a 6-9 században
Az avarok egy részének kereszténysége ismert, de nem eléggé. Országunk területén föltárt templomok egy részét is ők építhették. Az ősmagyarság kapcsolata a kereszténységgel jóval korábban kezdődött, mint ahogy a Kárpát-medence területére érkeztek volna. A keleti kereszténység sok szállal kötődik hun-avar-magyar eleinkhez.
Az avarok és a kötelékeikben érkező ősmagyarok még korábbi közös őshazájukból, Magna Hungáriából hozták magukkal a Duna völgyébe a nesztoriánus kereszténység ismeretét. (Nesztorios Konstantinápoly pátriárkája vallotta a Szentháromságot, de elutasította a „Szentnégyességet” azaz az istenszülő, istenanya dogmájára épülő Mária-kultuszt. Ezért az Efézusi zsinaton 481-ben tévtanítással vádolták, és a birodalomból száműzték. Nézetei sztyeppék népei között terjedt el.) Feltételezhetjük, hogy a sztyeppén az avarokhoz csatlakozó és vélük a Kárpát-medencébe vonuló keresztyénné lett magyarok megőrizték ezt a hitüket. Ez a kereszténység azonban csak az avar-magyar betelepülők egy részének a vallása lehetett.
Az írott források és a régészeti leletek szerint a Kárpát-medencében a IV. századtól Árpád magyarjainak bevonulásáig folyamatosan éltek keresztyének. A Római Birodalom bukását követően az írott források gyérülnek és egyre inkább a régészeti leletekre hagyatkozhatunk csak. A tárgyi hagyaték jobbára csak keresztény szimbólumokból, sírfeliratokból, viseleti tárgyakból, a 400-as éveket követően szinte kizárólag keresztmotívumok felbukkanásából áll.
Az V. században a római területeken mindenütt kialakult a püspökségek hálózata. Ezek különös jelentőségre tettek szert a Birodalom végromlása idején. A tisztségviselőknek és általában a gazdagoknak a biztonságosabbnak vélt Itáliába való menekülésével a közigazgatás megszervezése, a barbárokkal való tárgyalások és a védekezés megszervezése a püspökökre maradt. Ez az V. században kialakult hagyomány sokáig fennmaradt. Gondoljunk a Rómához közelítő Attila elé vonuló Leó pápára, vagy az avarok és később a magyarok ellen indított nyugati hadjáratok vezetői között található egyházi méltóságokra!
Avar "gyűrű", mint a birodalom határvédelemi rendszerének őrtornyai
Több-kevesebb bizonyossággal püspökség székhelye lehetett továbbra is Szerémség (Sirmium), Vinkovci (Cibalae), Eszék (Mursa), Sisak (Savia), Ljubljana (Emona), Alsóhetény (Iova), Pécs (Sophianae), Szombathely (Savaria), Óbuda (Aquincum), Sopron (Scarbantia).
A Római Birodalom fennállásának idején a kereszténység elterjedésének határa, mint már korábban említettük, a Duna volt. Ez a határ a birodalom fennállását követő másfélszáz évben, sőt később - az 568-at követő avar időszak elején is - jól érzékelhetően megmaradt. A Dunántúl megőrizte kereszténységét, vagy egy részét annak. A hunokkal történt megegyezés szerint a rómaiak Pannónia kelet-dunántúli tartomány lakosságát kivonták és a mai Szlovénia területére telepítették. Ezért a keresztény egyházszervezet fennmaradásának az esélye is nagyobb lehet a Dunántúl nyugati tartományaiban.
Az erdélyi dáciai kereszténységének sorsa - a rómaiak kivonulása és a lakosság délre telepítése miatt - másként alakult. A püspöki szervezet talán létre sem jött, megerősödni pedig nem tudott, bár a gótok rendelkeztek keresztény egyházi szervezettel.
A VIII. századra a régészeti leletek közül is eltűnnek a keresztény tárgyak. Ennek ellenére feltehető, hogy a Dunántúl déli és nyugati peremén, valamint a Dráva-Száva közén ekkor is élt a kereszténység. A medence középső területeire költöző hunok, germánok és avarok között is voltak keresztények, de ez vagy a könnyen pusztuló anyagok használata miatt hagyott kevesebb nyomot, vagy a keresztények eleve kisebb arányban éltek soraikban.

A magyarok honfoglalása/visszatérése a Kárpát-medencében
Nehéz pontosan rekonstruálni az Árpád fejedelem által vezetett magyar honfoglalás menetét és eseményeit a nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt.
A hun-avar-magyar haza visszafoglalása Árpád fejedelem vezetésével
Kölcsey a magyar Himnuszban ezt írja: „S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai felvirágozának.” Több jelentősen eltérő fő elmélet létezik. Vannak olyan őstörténet kutatók, akik a hun-avar-magyar hármas honfoglalást próbálják bizonyítani. Van olyan történész is, aki az avar-magyar kettős honfoglalás elméletét tartja elfogadhatóbbnak. Megjegyzendő, hogy a Habsburg-házzal történt kényszerű kiegyezés (1867) előtt, a magyar iskolai tankönyvekben Attila hun királynak a Duna-Tisza völgyében megalapított Hun Birodalmáig vezeti vissza a magyarságnak Kárpát-medencei őseredetét. (Valószínű, hogy az Habsburg uralkodóháznak nem tetszhetett, hogy a magyarok jóval korábbi őshonos nemzeti múlttal rendelkeztek az osztrákoknál. Talán ezért találták ki a fin-ugor gyenge lábakon álló eredetmesét is!)
A jelenleg még hivatalosan oktatott nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg Árpád fejedelem vezetésével a hazánk területét. E nézet szerint, a honfoglaló törzsek 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Mindenesetre 902-re az egész Kárpát-medence területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt először főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. A már korábban érkezett hun, avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn ezen a vidéken és pár emberöltő alatt teljesen beolvadtak az új jövevények törzseibe.
Árpád fejedelem honfoglaló magyarjai visszafoglalják a Kárpát-medencét
Ezek után bátran mondhatjuk azt, hogy a nyugat-római birodalom összeomlása után Kárpát-medence népei közül, a magyarok előhírnökeinek számító több hullámban érkezett hunok és avarok a nagy magyar honfoglaló őseink szálláscsinálói voltak. A kezdetben szilaj, a sztyeppék világához szokott lovas, nomád, kalandor-harcászathoz szokott nép az ezredfordulóhoz közeledve komoly döntés elé kényszerült. Ha elődei harcias habitusát követi, a magyarság egy idő után valószínű eltűnt volna Európa térképéről. Hogy mégis ott láthatjuk a hunok országát (a nemzetközi nyelvekben Hungária, Hungary, Ungarn, Hongrois, Húngaros stb.) a kontinens közepén Magyarország megnevezéseként, azt Isten után István királyunknak köszönhetjük.

A magyar állam születése
István király 1000 évre kiható korszakalkotó tette. István, aki korábban a pogány eredetű Vajk névre hallgatott, még fiatalember volt, amikor megismerte a keresztyénség alaptanításait. Ezek után döntött úgy, hogy Krisztusba vetett hitét nyilvánosan megvallva megkeresztelkedik. Hiteles okiratok bizonyítják, hogy Vajk hitvalló keresztségben, azaz bemerítésben részesült. Ekkor vette föl az első keresztyén vértanú, István nevét. Erről az eseményről a korabeli krónikás így számol be:
Hitvalló keresztség/bemerítés Szent István korában
„Istvánt, Istennek kedves püspöke, (a prágai) Adalbert, az ő hite szerint a kenetes keresztvízbe merítette és onnan kiemelte.” Hogy ez a keresztség nem valami politikai okból, formálisan vállalt „vallásfölvételt” jelentett, azt későbbi megnyilatkozásai is bizonyítják. Leginkább azokra az írásban is megőrzött gondolatokra utalok, amelyeket a Kr.u. 1000-ben, a teljes Kárpát-medencét lefedő Magyarország királyaként íratott le fiának, a korán elhunyt Imre hercegnek. Ezáltal próbálta felkészíteni őt az ország-kormányzás nem kis felelősséggel járó szolgálatára. Ezek a bölcs „Intelmek” - Szent István király intelmei Imre herceghez - ma is okulásunkra szolgálhatnak.
Most csak egy gondolatot emelnék ki az Intelmek közül, amely szinte prófétikus előrelátással beszél az ország nemzetalkotó részeinek elfogadásáról és tiszteletéről. Magyarország kezdettől fogva befogadó, soknemzetiségű állam volt. Ennek a színes, széles toleranciával rendelkező, multikultúrális hagyománynak István királyunk teremtette meg az alapját. Többek között ezt olvashatjuk:
„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennél fogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”
Szent István, a keresztény magyar állam megalapítója
Államalapító királyunk, országszervező munkájának legfőbb támaszát a keresztyén vallásban és egyházban látta. Királyi hivatásában a bibliai Dávidot és Salamont tekintette példaképének. Királysága 38 esztendeje alatt templomok, iskolák, betegápolásra alkalmas ispotályok épültek szerte a Kárpát-medencében. A már korábban említett, kéziratban fennmaradt Intelmei a Zsoltárok és Példabeszédek könyveinek szellemében született. Államalapítónk eszmeiségével ezer év után is azonosulhatunk.
A magyar keresztyénség mögöttünk hagyott 1000 esztendeje is sok tanúsággal szolgál. Csak ritkán adatott meg, az a hősi korszak, mint ahogy az Mátyás király idejében volt tapasztalható, hogy Európa meghatározó, jól szervezett államaként tekintélyes erővel bírjon szomszédaink fenyegető erejével szemben. A Kölcsey sorait idézve: „S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.”
Ezredéves magyar történelmünknek igaz, hogy voltak dicső fejezetei, de küzdelmes, sőt szégyenletesen sötét időszakai is, amikor hatalmi érdekek, emberi ambíciók, a keresztyénség eszmeiségéhez méltatlan erők hálójába került az egyház. Ma már tudjuk, nem véletlenül történt a tatárdúlás. Himnuszunk szavai emlékeztetnek bennünket Isten ellen elkövetett vétkeink és bűnein következményeire:
„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villamidat / Dörgő fellegedben… Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk…” Majd az ország három részre való szakadását okozó 150 évig tartó török hódoltság keserves időszakára emlékeztet, amikor így folytatja: „Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk. / Hányszor zengett ajkain / Ozmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!”
Hiába küzdött a közel 400 évig tartó Habsburg elnyomás ellen Báthory, Bethlen, Thököly, Rákóczi, majd Kossuth és Petőfi. Nekünk úgy tűnik Mohács, Világos, Trianon kellett, hogy végre tudomásul vegyük Isten igéjét, ami nem hiába figyelmezett így: „Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” (Péld. 14:34) Istennek úgy tűnik, néha ostort kell a kezébe vennie, hogy az ő nevében kufárkodó névleges keresztyéneket kiűzze templomából és megtisztítsa népét a hamis vallásosság képzetétől.
Isten ezen fájdalmas események által készített elő sok esetben lelki ébredést, megújulást a magyar nép életében. Így emlékezünk örömmel a reformáció nemzetünket küldetésére ráébresztő korszakára, a magyar nyelvre lefordított biblia életeket megváltoztató erejére. A hazánkban 500 évvel ezelőtt elinduló anabaptista mozgalomra, majd a közel 420 évvel ezelőtt nyomába lépő újkori baptista világmisszió áldásos hatásaira. Itt Magyarországon a 19. században kibontakozó evangéliumi ébredési mozgalmak, köztük a baptista misszió nem ismert sem nyelvi, sem politikai, sem kulturális határokat. Valljuk, hogy baptista közösségünk, a magyar egyetemes keresztyénség részeként itt a Kárpát-medencében történelmi küldetést kapott a királyok Királyától és az urak Urától, amiért nagyon hálásak vagyunk.

Trianon átkos öröksége
Az államalapítás ezer éves történelme kapcsán még valamiről őszintén beszélni kell és ez Trianon átkos öröksége. Magyarország nemzeti létében való megmaradásának eddigi legnagyobb kihívását a 20. században élte meg. A közel 400 éves Habsburg elnyomásnak véget vető I. Világháború és az azt lezáró „békediktátum” hazánk számára szinte megsemmisítő csapást jelentett.
Mindörökre összetartozunk!
A nemzeti dráma 1918-ban Károlyi Mihály „vörös gróf” dicstelen hatalomváltásával kezdődött. A tehetségtelen és kormányzásra alkalmatlan önjelölt uralkodó, első intézkedései között a hazaárulás szintjére süllyedve országunk határait tette először is teljesen védtelenné. Rövid tündöklését a Moszkvából hazaküldött köztörvényes bűnözőkből megalakult „lenin-fiúk” egyház és nemzetellenes Tanácsköztársaságnak nevezett vörös diktatúrája követte.
A nyugat számára kezdettől fogva szalonképtelen „bolsevista” kormányzattal, a Párizs melletti Trianonban összeülő nagyhatalmak két éven keresztül tárgyalni sem akartak. Sőt a magyarországi zűrzavaros vörös uralom letörésére a szomszédos szláv-román népeket mozgósította, akik antant-barátaik megbízását túlteljesítve Magyarország teljes megszállását és megsemmisítését tervezték. A közel két évig tartó bolsevista rémuralomnak köszönhetjük tehát Trianont, benne országunk területe kétharmadának és magyar lakosság egyharmadának elvesztését. Az elhibázott "békediktátum" pedig eleve kódolta a következő világégést, melynek nagy vesztese ismét magyar hazánk volt.
A II. világháborút követő 40 éves szovjet (orosz-ukrán) megszállás még ennél is katasztrofálisabb helyzetet teremtett. Az 1948-tól egészen 1989-ig regnáló, szovjet tankok árnyékában létrejött nemzet- és keresztyénellenes, ateista eszmerendszer „vörös inges” vezetői olyan rendőrállamot működtettek évtizedeken keresztül, akik az egyházakat és bennük a kollaborációt visszautasító, hitükhöz és meggyőződésükhöz hű közösségeket tekintették első számú ellenségeiknek.
Nemzeti hőseinek szoborcsoportja Budapest szívében, a Hősök terén
Az 1956-os szabadságharcot megtorló ÁVH-s pribékek szellemi utódai 2006-ban ugyanúgy szétverették 50 évvel később a forradalom áldozataira emlékezők tömegét, mint ahogy azt annak idején jogelőd "elvtársaik" tették. Hogy milyen súlyos erkölcsi és nemzetgazdasági csődtömeget hagyott maga után ez a nemzetellenes, multinacionális érdekeket kiszolgáló „balkezes” korszak, azt napjainkban is súlyos teherként érezzük. Történészekre vár a múltfeltárás nem könnyű feladata, hogy világosabb képet kapjunk erről a lelkeket megnyomorító sötét korszakról…
Ezer esztendővel ezelőtt István királyunk keresztyén alapokra helyezte országunk eszmerendszerét. Napjainkban új lehetőségek kapujában állunk. Imádkoznunk kell hazánk mindenkori vezetőiért, hogy ki tudják vezetni népünket a már egy évszázada lefelé tartó spirálból. Nemzeti fohászuk a Himnusz záró sorai álljanak itt befejezésül: "Szánd meg, Isten, a magyart / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának. / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt…!”
Úgy legyen! Ámen.
Dr. Mészáros Kálmán
egyháztörténész